Hamarosan itt a Karácsony. Tizenéve az a szokás nálunk, hogy az adventi időszakban, a kalendáriumban nálunk nem csoki van, hanem egy térkép. Az otthonunk térképe, amin egy nagy piros X jelzi az aznapi csomag helyét. Elkezdődik a kincskeresés.
Hogy mi van a csomagban? Mindig valami barkács cucc. Hol karácsonyfadíszt készítünk, hol egy jó kis kekszrecept kiszúrókkal, hol högömb alapanyag. Minden nap és évben más. Igen, ez nem vicc. Csak egy-két olyan van, ami ismétlődik pl. a szúrkáljunk narancsba szegfűszeget vagy fűzzünk drótra mazsolát és formázzunk belőle szívecskét, majd akasszuk a fára. Ezek amolyan sos tűzoltós feladatok, ha esetleg aznap úgy alakult, hogy nincs idő vagy épp energia egy hosszabb feladatra. Mióta felnőttek minden évben azt hiszem ez az utolsó év, hogy a nagy fiúk még velünk barkácsolnak és épp ezért igyekszem megélni a pillanatot. Szeretem nagyon ezt az időszakot, bár hozzáteszem nem egyszerű ennyi feladatot kitalálni, beszerezni az alapanyagokat, na és leülni és meg is csinálni. Volt, hogy vita lett és csapkodás, de mégis úgy érzem összességében megéri. Talán valamelyikük majd tovább viszi ezt a hagyományt, de ha mégsem az is rendben van így. Nincs elvárás!
Vannak saját hagyományoink. Az egyik, hogy december elsején megyünk a fáért egy közeli erdőbe, ahol közösen a gyerekekkel keressük meg a fát. Ennek is megvan a maga varázsa. Bár tudom, önző dolog kivágni, majd kidobni, de igyekszem másban tudatosabbnak lenni. Valahogy a műfenyőre (bár hozzáteszem imádom, mert tökéletes a formája, tökéletesen dúsak, de mégis, valahogy még nem tudtam rászánni magamat. Imádom az élő fenyő illatát és hangulatát, még akkor is, ha tökéletlen, ahogy mi emberek is :) ) Az erdő tulajdonosának már el van mentve a számom. Honnan tudom? Idén úgy vette fel: “Jó napot, tudom maga az a hölgy, aki elsején szokott jönni a fáért a négy gyerekkel. Minden évben maga az első vásárlónk” Hát ez mekkora már :)
A másik hagyomány, hogy veszek egy naaaagy társast, elosztom 24 részre, kis csomagokba teszem és minden nap egyet-egyet megkapnak. Karácsony estére áll össze a teljes játék és bár aznap sosem játsszunk, mert túl sok minden történik, de másnap szinte biztos. Persze igyekszem előtte felkészülni a játékszabályból. Nem tudom Ti, hogy vagytok vele, de nálam már volt úgy, hogy másfél órán át tanulmányoztam. Némelyik annyira bonyolult, hogy fel sem bírom fogni :) Volt úgy, hogy jegyzetet írtam magamnak, nehogy elfelejtsem a nagy napra :)
A harmadik az estimese. Mikor külön szobába költöztek, akkor kiültem a folyosóra, kinyitottam az ajtókat és úgy olvastam a mesét. Imádtam! Sosem felejtem, hogy anyu este, az egész napos munka, főzés után még beült és mesét olvasott. Én is így tettem a gyerekeknél.
Nem tudom, lehet én jobban élvezem ezt az egészet, mint a gyerekeim :)
Miért imádom és fontos számomra a Karácsony? Mert a Szüleim évről évre mindig feledhetetlenné varázsolták nekünk. Annyira hálás vagyok ezért is nekik. Imádtam a Mikulást és a Karácsonyt. Talán azért, mert hinni akartam a csodában. Nem az ajándékok érdekeltek, sokkal inkább a várakozást, a hangulatát szerettem. Persze hazudnék, ha azt mondanám sosem kértem ajándékot. Még emlékszem egy levelemre, amiben írtam egy baaaazi hosszú listát az ajándékokról és a végére odaírtam: remélem szerénységemet díjazni fogod és még ezt, meg ezt is elhozod. Hogy mik voltak a játékok nem tudom, csak a sztorira emlékszem, mert viccnek szántam és gondoltam majd jót nevet a Jézuska. Bár talán akkor már tudtam, hogy anyuék állnak a háttérben, erre nem emlékszem.
Szóval sosem feledem azokat a Karácsonyokat. A fát a Jézuska mindig a gyerekszobába hozta. Nagy, színes gömbök világítottak és mindig úgy aludtam el, hogy néztem és közben álmodoztam. Emlékszem mikor egyszer rajtakaptam apuékat. Furcsa volt, hogy a tesóm ki-be járkál a szobánkba, utána osontam és rájuk nyitottam. “Aha!”-mondtam. “Lebuktatok! Tudtam, hogy a Jézuska nem is létezik, ezt Ti csináljátok!” Apukám óriási higgadsággal rám nézett és így szólt: “Hogy gondolod, annyi gyerekhez, hogy tud eljutni egy este alatt? Mindenhol megkéri a szülőket, hogy segítsenek. Itt hagyta nekünk a fát a díszekkel és este majd visszajön az ajándékokkal.” Elképesztő, hogy tudott hirtelen ilyet rögtönözni. Sosem éreztem, hogy becsaptak volna. Hálás vagyok a tesómnak is, hogy nem árulta el az igazságot.
Azt gondolom azért szeretem ennyire nagyon ezt az időszakot, mert visszarepít a gyerekkorba és boldogsággal tölt el. Pedg voltak akkor is nehézségek, hisz Szovjetúnióban nőttem fel, ahol nagy volt a szegénység, de mégis valahogy ezeket az ember elfelejti. Ahogy a szülést is és csak a szépre emlékszik vissza :)
17 éve követem a szüleim példáját és próbálom szebbé tenni a gyerekeknek ezt az időszakot. Remélem egyszer majd Ők is így emlékeznek vissza erre az időszakra, ahogy én.
És akkor most jön a fekete leves. Nem tudom ez rossz, jó, de próbálom elfogadni, megélni és nem cimkézni. Idén nem volt terv, Mikulás levelek. Ja, mert ilyet is írtam, előre 24-et. “Kedves Gyerekek! Láttam a tegnapi barkácsolást, nagyon ügyesen megoldottátok a … feladatot. Mára azt találtam ki, hogy…” Mivel volt terv, tudtam mi lesz a feladat, mit lehet megdicsérni, vagy mi lesz a nehézség. Így sokáig benne tudtam tartani Őket a varázslatban. Persze megy mindenhol a vita, hogy a szülők ezzel átverik a gyereket vagy jót tesznek. Én nem akarok másokkal foglalkozni, én azt teszem, amit érzek. Idén nem, hogy levelekre nem jutott időm, hanem az ötletekre sem. Aztán egyik éjjel belendültem. Kinéztem egyszerre egy csomót, másnap felvásároltam a hobby üzletet a közelben, DE nem volt, nincs energiám. Sok nehézségen vagyunk túl az elmúlt két évben. Talán majd erről is írok. Bár tudom Attila véleményét: “Ez nem tartozik senki másra, a céget ketten vezetjük, kérlek erről ne beszélj, nem akarom.” Ráadásul elseje előtt hívtam az erdő tulajdonosát és közölte idén nem nyitnak ki 16.-a előtt, mert nincs embere. Már tavaly is küszködtek. Ez nagyon elszomorított a dolog. Hosszú, hosszú évek óta nem volt elsején fánk és úgy éreztem kudarcot vallottam. De a Juciban is sorban jöttek a nehézségek és nehéz volt pozitívnak maradni. Pár napja végül egy fenyővásárba mentünk. Féltem milyen lesz, de a gyerekek cukik voltak, még egy közös képet is csináltunk, mert ez is hagyomány.
Eddig minden évben minden nap alkottunk. Még sosem volt ilyen, mint idén. Talán ha 2-3 feladatot csináltunk, pedig 18.a van. Néha úgy érzem mindent tönkretettem és miért vagyok ennyire enervált, miért nincs erőm, miért nem szedem össze magamat? Aztán úgy érzem jó ez így, fogadd el. Nehéz, mert van egy fajta megfelelési kényszerem, saját magam felé és ezt néha nagyon nehéz teljesítenem. Talán épp így van ez jól. Nem tudom, de nagyon jó érzés volt megírni.
Megtaláltam a legelső fotót, amit az erdőben csináltunk. Mennyire picurkák még. Szalad az idő!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
